Újfent elbandukoltunk a bevándorlási hivatalba, most már Márk útlevelének birtokában, remélve, hogy így gyorsan meglesz az ideiglenes cseh lakcíme. Úgy gondolom, igyekeztem felkészülten menni, minden létező anyakönyvi kivonattal (igaz csak Márk itteni születési papírjára volt végül szükség), úti okmánnyal. Még nyolc hónappal ezelőtt kaptunk egy kitöltendő nyilatkozatot, hogy a főbérlő hozzájárul Márk beköltözéséhez. Ezt is rég kitöltettük P-val, vittük büszkén. Márk EU-s taj-kártyája mindig nálam van, azt is be tudtam mutatni. Mindezek ellenére nem sikerült hiánytalanul beadni a kérelmet, ugyanis a bérleti szerződésünk a főbérlővel lejárt. Ő meg úgy volt vele, hogy szóban megegyeztünk, maradunk a lakásban, tehát minden rendben van. Nem áthághatatlan akadály persze, de csak húzódik miatta minden egyéb.
A bennem felmerülő kérdés az, vajon mennyiben én hátráltatom a hivatalos ügyintézést és mennyiben a hivatal? Mert sejtettem, hogy nincs aktuális szerződésünk, de például ha ma nem kérdezek rá, nem derül ki, hogy nem csak a szerződésre van szükségük, hanem egy lakóközösségi igazolásra is (ezt még két éve kérték tőlem, úgyhogy gyanakodtam, és megérte, így egy körrel kevesebbünk lesz). Vajon jó így ez a rendszer? Egyfelől a bőrömön érzem a nagy szabadságot: valószínűleg akkor sem lesz semmi baj, ha nem jelentkezünk be rendesen, másfelől viszont, ha rászánjuk magunkat, hogy rendbe tegyük a papírjainkat (minden hivatalos határidő lejárta után, merthogy olyan lassan készültek el Márk magyar iratai), akkor aztán elég régimódi, lassú és nehézkes az eljárás.
Az, hogy csehül zajlik minden idegenrendészeti dolog, már nem okoz gondot. Az egy kicsit rosszul esik, hogy milyen hangsúllyal diktálja a beszerzendő okiratok nevét az ügyintéző. Nyilván fáradt, sok dolga van, én viszont nem szeretem, ha írástudatlannak néznek.
Volt valami remek is ám a hivatalban. Van a váróteremben egy íróasztal, mögötte ül egy karitászos hölgy, aki segít kitölteni a kérvényeket, bejelentő lapokat, sőt, kéretlenül is odajön, megkérdezi, segíthet-e, gondolkodik, és önállóan kisüti, hogy még valami mást is ki kell töltenünk. Ő volt a nap egyik fénypontja.
A másik pedig Márk. Jókedvűen, mosolyogva, játszadozva várt velünk, miután egy jót sétáltak Gáborral a városban. Nagyon stramm volt, élvezte, hogy lát más gyerekeket, de nagyon valószínű, hogy el sem kellett volna vinnünk, elég lett volna egyetlen szülő a bejelentéshez. Szerdán már nem fogom magammal hurcolni.